Egyszer volt, hol nem volt, kivonultak a hülyék a Kossuth térre. Nem, ne valami hőzöngő tömegre gondoljunk, ezek kérem mértékadó politikusok voltak. Egyetlen hibájuk volt csak, hogy egészen picik voltak, ezért az Utókor, aki úgy döntött, hogy ezen a délutánon allegorikusan, mint az akadémikus festményeken fél kilógó cseccsel klasszicizáló Bőség, vagy Szerencse, egy átlagos járókelő képében nézelődik, nos az Utókor észre se vette őket, olyan kicsik voltak.

Elhatározták a hülyék, hogy odébb viszik József Attila szobrát. Hogy ezt miért tették, nem tudom, dehát a hülye azért hülye, hogy a Hangok irányítsák, de erről majd később. Nosza, nekiveselkedtek, de ekkor az egyik elkurjantotta magát: Rúgjuk előbb tökön!

Az ötletet általános tetszés fogadta, de rögtön látták, hogy baj lesz, mert a legnagyobb közülük sem ér fel Attila tökéhez. Ekkor unortodox tökönrúgásra határozták el magukat, ami azt jelentette, hogy egymás nyakába álltak, hogy majd amelyik legfelül van, bokán rúgja Attilát, ezzel mintegy szimbolizálva a tökönrúgást. El is kezdtek egymásra mászni, amikoris megbillent az oszlop és oly szerencsétlenül dőltek egymásra, hogy mindenkit tökönrúgott valaki. A rakásból egy viszonylag magasabb cingár és egy kisebb szakállas kászálódott elő. Rutinosan egy körülbelül állig érő fűszálhoz mentek, és bejelentették az unortodox tökönrúgási politika világsikerét.

Baj volt azonban továbbra is mert Attila nagy volt, nehéz és fenyegető. Dehogy akarta bántani ezeket a kicsiket. Bronzszobra persze nem tudott elmosolyodni, de talán rövidre szabott életében, amikor ezeknek a kicsiknek a szellemi elődei nézték le őt, nem tudott ilyen jót derülni az erőlködésükön. Akkor még dühös verseket írt róluk, most csak nézett lefelé, és azon gondolkozott, hogy az a dinnyehéj mégiscsak valami maradandó dolog volt ezekhez a kicsikhez képest.

Persze tudta ő, hogy a kicsik majd darut hívnak és elviszik majd szobrát, de momentán ez se érdekelte.

Ő megtette a magáét, sok évig ép ésszel kibírta a hangokat, ott létezett, ahol az átlagember elméje már réges-rég összeroppan és verseket írt nekünk onnan, ahonnan minket visszatart az életünk. Mert hangok az értelmes bolondnak mást mondanak, mint sötét barmoknak. Az előbbi verset ír, a másik dobozol, vagy ha más nem megy hát átrendezi a kertet a munkahelye ablaka alatt.

Attila csak néz és ne tévesszen meg senkit búskomor ábrázata, ő már megérkezett. Ő már tud ezen nevetni.