Akik most csodálkoznak az euro-zóna bajain, azok jobbnál jobb elméleteket gyártanak arról, hogy és mint kellene megmenteni az eurót vagy hogyan kelleni dobni az egészet mielőtt mindenkit maga alá temet a közös pénz.

Ezeknek az elméleteknek egy közös tulajdonsága van: nem érnek semmit.

Európát cselekvő emberek fogják megmenteni vagy válságba taszítani, esetleg válság által megtisztítani és felemelni, hogy egy kis keresztény miszticizmust is keverjünk ide.

A saját rendszerváltásunk az élő példa erre, amelyet a kocsmárosaink, anyagbeszerzőink, boltigazgatóink, agronómusaink bonyolítottak le. Bizonyára sokkal jobb rendszerváltást is lehetett volna csinálni. Ehhez mást se kellett volna tenni, mint kivárni azt a szolid  harminc negyven évet, amíg Kis János, Tölgyessy meg a többi filozopter kitalálja hogy hogyan is van ez jól. Aztán nézzenek oda, néhány fiatal kisznyik fogta magát és megcsinálta. Most a politikai hatalom az övék, a gazdasági meg nagyrészt olyanoké, akik pont aznap voltak ügyeletesek a gyárban, amikor el lehetett azt lopni. Organikus folyamat.

Organikus folyamat hozta létre például az Egyesült Államokat, amely azért legvéresebb háborúját a belső megszilárdulásért vívta.

Az Európai Unió minden,  csak nem organikus. Szerveződése nagyjából a nyugati bürokratikus hagyományra épül. Alapja az az illúzió, hogy az európai kettős hatalomgyakorlási mód (a rizsporozott parókájú diplomaták és a fosztogató hadseregek dualizmusa) megfelezhető, és lehet csak rizsporos diplomáciával szövetséget csinálni. Nem lehet.

Illetve lehetne, erre volt is érdekes kísérlet, amelyet a sikertől való félelem miatt le kellett állítani. Ahhoz a sikerhez két dolog kellett: francia-német egyetértés és Jaques Delors.

Ma egyik sincsen meg, és ennek a következményeit látjuk. Az unió bővítése anélkül ment végbe hogy a klub szabályai tényleg egységesültek volna és a klubtagok önnön szuverenitásukat is korlátozva kérték volna számon a szabályokat magukon és az újakon.

További egységesüléssel persze lehetett volna eredményeket elérni, de mostmár látszik, hogy ez a folyamat Maastricht-ban, 1992-ben nem elkezdődött, hanem lezárult. Mindenféle üzleti meg környezetvédelmi szabályok betartására teljesen felesleges integrált politikai szervezetet fenntartani, arra elég néhány egyezmény.

Ennek megfelelően az Unió ékes példáját mutatta a semmittevésnek. A brüsszeli pásztorok tisztázták a birka szőrhosszúságát, a birkából kipotyogó golyóbisok méretét, a terelőkutyák hangjának optimális hangszínét és vakkantásaik gyakoriságát, de a mai napig nem hajtották ki a nyájat legelni.

Most jönne a kritikus pillanat, hogy mit tegyünk a nyájjal. Mert az magától szétszalad.

Ez az a kérdés, amit - ahogy a bevezetőben is írtam - nem az elmélet emberei fognak eldönteni, hanem akárcsak a magyar gazdaságban, a pillanatnyi érdekeiktől vezérelt erős emberek.

Bizony ebben a szerepben a poroszosan konzervatív Frau Merkelt sem fogják más szempontok vezérelni, mint Papandreut, aki már-már magyaros politikai komédiát rendez annak érdekében hogy ne legyen ő a görög Görgey Artúr vagy Bokros Lajos, akikről évtizedek múlva fogják pápaszemes liberálisok beismerni, hogy amúgy jól csinálta, dejó hogy nem nekünk kellett. Vagy XY magyar nagyvállalkozót aki miután a szocialista nagyvállalat igazgatói székében találta magát, rövid fejszámolás után rájött, hogy sokkal jobb üzlet az egészet eladni mint harcolni a működtetésével.

Az erőemberek pillanatnyi érdekei viszont olyan arányban érvényesülnek, ahogyan azt az erejük engedi. Canis fortior semper copulat, ahogy azt Pizkus, a híres római szenátor is megmondta.

Innen még csúsztatni sem kell, hogy elérjünk ide:

- erős, európai dominancia igényével fellépő Németország

- erős, bőséges erőforrásokkal bíró, de állandó belső turbulenciával és óriási vagyona ellenére pénzzavarral küzdő Franciaország

- kettejük között taktikázó angolok

- kaotikus Kelet-Európa

- oroszok sok pénzzel valahol keleten

- déli népek ahonnan dísztárgyakat, ételeket és kurvákat szabad rendelni, minden más tekintetben megbízhatatlanok

Itt meg mintha már jártunk volna párszor az utóbbi kétszáz évben. Az 1954-ben Rómában aláírt okirat valójában beismerő vallomás, hogy ezt a helyzetet erőszakkal nem lehet megoldani.

Erős a gyanúm hogy az euroválságot lezáró irat azt fogja beismerni, hogy bürokratikus úton sem. Herman van Rompuy és Barrosso nem azok az emberek akik egységes Európát csinálnak. Nem is biztos, hogy az egységes Európát ott kell megcsinálni.

Európát az csinálná meg, ha sikerülne 1. megegyezni a német, francia, angol stb. befolyási övezetekről, és arról hogy befolyásukat milyen elvek alapján fogják gyakorolni. Vagyis ha szépen megosztoznának. Csak ez megint ahhoz a beismeréshez vezetne, hogy ennek a kontinensnek a vezető hatalmát (ha nincsenek gyarmatok) Németországnak hívják.

Az erős ember meg nehezen tűri a bürokráciát, ezért megveszi vagy kinyíratja, hol mi a szokás. Jelenleg mindenki azt várja, hogy a németek fizessenek ki mindenkit, majd nézzék végig, ahogy egy kopasz belga meg egy dugó kis portugál ugráltatja őket. Emlékeztetőül: nálunk egy-egy gazdagabb ember törvényt irat magának vagy lecsapoltat egy lápot ha úgy jön ki a lépés.

Tehát azt üzenem az elméletek gyártóinak, hogy próbálják meg kitalálni, milyen alapokon egyezik ki egy a francia charmeur az evangélikus lelkész lányával. Mert akárhogy döntenek, az lesz Európa sorsa. Lehet olcsóbb nekik bedönteni az egészet aztán a háttérben szépen risztelni, ahogy az nálunk is szokás...