Amint arra altoid törzsolvasónk is rámutatott: hoppá.

Teljessé vált az einstand, megy a maradék nyugdíjpénz is a levesbe, és a már elvitt se jön vissza. Az oroszok ettől annyival jobbak, hogy ott a legteljesebb összeomlás pillanatában is volt vas, és abban letudták az adósságot. Küldtek jól használható vasat, például vasérc formájában, és értéktelen vasat, amivel csak a baj volt mindig, ez volt a MiG-29, vagy a rendőrségi Niva.

Felmerül a kérdés, hogy ha ezek egyszer kivonulnak, akkor miben törlesztenek majd. Nade nem is erről akarok én írni.

Hanem, van az a James Bond film, ahol ez az újfajta dzsémszbond, amelyik már nem a sármőrt játssza különböző szalonokban, hanem a szalon mögött a hátsó lépcsőn pofozkodik, és nem úgy van a kinyírt cuncikával, hogy maj' lesz másik, hanem nekiáll bosszúhadjárni, az egyik főgenyát úgy csinálja ki, hogy leteszi az Atacama-sivatag közepén, több heti járóföldre mindentől és nagyvonalúan ott hagy neki egy flakon kocsiba való olajat majd elporzik.

A film végén a nagyfőnök mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy megtalálták a pasast, a gyomrában olajjal.

A pasas mentségére szóljon, hogy tudta, hogy mostmár a bekrepálás jön, és még utoljára inni akart egyet. Ez egy kétségbesett utolsó cselekedet.

Nehéz azt megtervezni, hogy utolsó korty piáját az ember hogyan fogyassza el és utolsó fillérjeivel mit csináljon. Nem lehet mindenki oly nagyvonalú, mint a buddhisták, vagy a Májusig Jó Lesz Kft. alapítói, akik tudják hogy minden vég egyben kezdet is. Új élet, adórevízió, vagy valami.

Mielőtt beismernék, hogy mostmár tényleg kevesebbet kéne lopni, és hozzányúlni bizonyos szent tehenekhez, és azon matekolni, hogy a segélyek megvágásakor kitörő éhséglázadást milyen eszközökkel kéne minimalizálni, még utoljára kirángatják a fiókokat, de a zaciba már nem Milit, a komornát küldik le, mert háromhavi fizetéssel lógnak neki és meglógna az ezüstkanalak árával. Szomorú pillanatok ezek, erről szoktak polgári írók fél regényeket írni, azokról az utolsó napokról, amikor elmegy az utolsó fillér is. Nem ez a baj, leszámítva persze azt az apróságot, hogy én finanszírozom.

A baj az, hogy az Atacama-sivatagban az olajoskannából jót húzó pasast valahogy úgy képzelem, hogy élete utolsó tíz percében igyekezett úgy állni, hogy ne süsse az olajoskannát ne süsse a nap. Legyen egy igazi, jóízű, hűs utolsó korty. Utána meg már mindegy.

Valahogy sokkal könnyebb lenne, ha tudnám, hogy akárcsak Berlusconi, úri módon román gimnazistalányokra, olasz manökenekre cseszte el a pénzt a mi vezetésünk is. Megnyugtatna a tudat, hogy ezek normális emberek, akik engem pofánröhögtek, miközben ők Chateau Margaux Grand Cru-t löttyintettek a pörkölt alá, a kurváik feszes hasfaláról szívták fel a kokót, és annyiszor keféltek minden nap, ahányszor ezt a modern kémia ma már lehetővé teszi.

Akkor tudnám, hogy nem hülyék áldozata az ország, hanem egy csomó, keleti és nyugati élvezeteket hajhászó, enyhén pocakos arisztokratáé. Mint a már pocakos, tógás rómaiak, akik tudták, két dolog történhet: a rájuk törő gót elvágja a torkukat és megdugja a nőt, akivel épp ők hetyegnek (ez esetben minél hamarabb meg kell dugni, mielőtt ideérnek a gótok) vagy látja hogy ő itt menetel keresztbe kasul Európán, miközben ezek itt jobbnál jobb csajokkal fetrengenek és elhajítja a kardot és beszáll az orgiába.

Hiányzik a dekadencia, na. A pengére szorított szájak, a dacos tekintettel előadott sajtótájékoztatók azt sugallják, hogy ezek komolyan gondolják és hogy vannak még ötleteik. Hogy még nincs vége. Még nem fordultak velünk szembe, még nincs itt a Hagyó Miklósok ideje, akik már egyetlen percre sem titkolták üzelmeiket.

Vagy, ami még rosszabb, ebből germán stílusú összeomlás lesz, Führerbunkerrel, Valhallát kiabáló fanatikusokkal. Csak szólok, hogy olyan nem volt, csak a filmben. A bunkerben valhallázók körül addigra már egy egész birodalom gondolta úgy, hogy scheiss' egal.

Tehát, hívják fel don Silviót és kezdjenek hozzá. Pénz, az most pont van rá. A vas dolgot meg majd letudják. Ezúttal lámpavasban.