...es semmi mas. Tartottam a koncerttol, mert Jaroussky mekkora zseni es milyen jo lesz majd hallani es ki tudja mikor jon legkozelebb, meglesz-e meg a hangja, satobbi. Ezert persze nem kell tole tartani, attol mar inkabb, hogy a koncert musoran nem azok a csodak voltak amelyekkel befutott, hanem az elozo szazadfordulo francia dalait.
Ezek a dalok nem valami szellemesek, a legtobb az "o, de szep a tavasz, mennyire szeretem Juliskat,milyen vidaman jatszanak a parasztleanyok a holdfenyben es milyen szomoru egy temeto a nyari ejszakan" temarol szolnak. A zenei hatteruk kozepesen erdekes, ezert aztan en nem szeretem oket. Korulbelul olyan hatassal vannak ram, mint a negyedora hosszusagu Brahms-darabok, feloras szonatak. Zeneileg bizonyara rendkivul ertekesek, de egy negyedora utan AC/DC-t akarok hallgatni a fejelemet kitisztitando.
Tehat itt van a vilaghiru kontratenor, egy ferfi csalogany, a lenyugozo muvesz, aki elorelathatoan negedes, nyalas, szepelgo dalocskakat fog eloadni.
Talan mar kiderult, melyseges eloitelettel viseltettem a musor irant.
Es akkor hozzakezdett.
Felesleges lenne leirni, hogy milyen volt. Leirhatatlan. A hangja es a technikaja tokeletes. Intonacios es hanghibaktol mentes. Nem hatasvadasz, hanem lehengerlo.
A raadasbol aztan megtudhattuk, hogy a hangja valoban falzett, s nem herelt ugyanis enekelt egy sort a termeszetes hangfekveseben.
Negy raadas, oriasi taps, felejthetetlen koncertelmeny.
