A tegnapi nap híre, hogy Lázár János Hódmezővásárhely polgármestereként a város kötvényekben fennálló adósságállományát akarja újratárgyalni, illetve Hende Csaba honvédelmi miniszter a Gripenek lízingdíját akarja átütemeztetni a választások utánra.
Lázár János kötvényes megmozdulásáról lehetne sokat írni, hogy vajon mire kényszeríthette az a gonosz labanc bank a Fidesz egyik legdominánsabb, harapósabb, és minden bizonnyal kőkemény tárgyalópartner vezetőjét? De nem ez a lényeg.
A lényeg az, hogy úgy tűnik, hogy az államcsőd sem olyan dolog, amire az ember egy nap csak úgy felébred. A védelmi költségvetés és az önkormányzati szektor adóssága az két nagyon szem előtt levő része a magyar államadósság gócpontjainak. A védelmi költségvetés azért, mert minden nagyhatalom gazdaságában nagy szerepet játszik a hadiipar. A hadiipari lobbisták nagyon fontos emberek Washingtonban, Moszkvában, Párizsban, Tel Avivban, mindenütt. Az óriási bevételekből komoly elemző cégeket fizetnek meg, akik nem fognak szó nélkül elmenni amellett, hogy a drágán vett és még drágábban képességnövelt Gripenek fizetésével csúszni akar a kormány.
Az önkormányzati adósság pedig azért kényes pont, mert Ausztria egykori fő vonzerejét, mostani Achilles-inát érinti. Az osztrák vállalatok az elmúlt másfél évtizedben előszeretettel tűntek fel úgy, mint igazi pedigrés nyugati cégek, akik azonban nagyon értenek a volt szocialista tömb országaihoz, be mernek menni oda, ahova finnyásabb multik még nem. Ennek persze nagy része illúzió volt (hol van például ma már Magyarországról a Julius Meinl?) de a bankok ennek a piaci pozicionálásnak kellemetlen emlékekénk cipelik magukkal a kétes ex-szocialista adósságállományt. Erre persze már felfigyeltek itt-ott és több osztrák nagybank érezheti magát figyelőlistán a felülértékelt kintlevőségei miatt. Azt hiszem ezt oktatják úgy, hogy ők voltak a "bleeding edge" Közép-Európában. Nota bene, lehet, hogy Lázár erre érzett rá, hiszen régen tudjuk, hogy ha egymillióval tartozok a banknak, az az én bajom, ha egymilliárddal, az meg a bank baja.
Mégis, ennek a két hírnek azt a címet is lehetne adni, hogy "Adagolt államcsőd". Amint fent leírtam, ezek kiemelt adósságok, és a szilveszteri berúgás előkészületei közé csempésződtek be azok a hírek, hogy nem tudunk fizetni. Aligha várhatunk ezután mást, minthogy erre további forintgyengülés vagy akár további hitelminősítői leértékelés lesz a válasz.
Mivel ez a hír körülbelül a 374. az azonnali forintgyengülést és az országba vetett bizalom csökkenését hozó hírek sorában, ideje felvetni a kérdést: véletlen ez? Orbán és kormánya vajon valamiféle történelmi szükségszerűség, az ország átalakulása és a világválság által diktált szerepet játszik el, anélkül, hogy tudtában lenne? Vagy ez politika, amelynek a végigvitele valamiféle cél elérését szolgálja? Ha van ilyen cél akkor ezt fogja a politika elérni? Vagy máshova jutunk el általa? Az az állapot, ahova eljutunk az Orbáni politika által, milyen lehetőségeket és veszélyeket rejt magában?
Ezekre a kérdésekre nem tudom a választ, illetve az a válasz, amelyeket ezekre tudnék adni, érzelmi elemeket is tartalmaz, ez itt meg nem az az írás. Ahhoz, hogy értékelni tudjuk ezeket a híreket, viszont tudok két szempontot, amelyet érdemes megvizsgálni, és talán érthetőbbé teszik ezeket a gyorsan egymás után következő, csapkodó gazdasági híreket.
Előrebocsátható az a megfigyelés, hogy az Orbán-kormány sajátos kettősséget hordoz magában. Egyrészt retorikájában populista, minden tettére a nép jólétében keres magyarázatot, mindenre választ az "emberek" kifejezés használata. Ez egyébként tankönyvi marketing hiba, a tantárgy irodalma a "we are the people people for people" néven ismeri. A másik tényező, amely meghatározza az Orbán-éra kommunikációját, a nemzeti romantika. Erről már írtam, a lényege az, hogy a Kádár-korban gyökerezően, itt minden világhírű. A világhírű magyar futball, bor, néptánc, széplány, az nálunk ugyanolyan udvariasan figyelembe veendő nemzeti bolondéria, mint az, hogy Oroszország nagy birodalom, Amerika a demokrácia őre, Franciaország dicsőséges, satöbbi.
Ezek előrebocsátásával akkor a két szempont:
1. Mit gondol a kormány az ország értékéről?
2. Mit gondol a kormány az ország szuverenitásáról és helyéről a nemzetközi gazdaságban és politikában?
Az országértékelés nehéz dolog. Már vállalatot is nehéz értékelni, még olyan, ismeretekben és már végigjátszott forgatókönyvekben bővelkedő piacokon is, mint az amerikai. Kiszámolhatja bárki, hogy a Coca Cola eszközei hány dollárt érnek, ügyesen bepötyögheti excelbe (vagy importálja) a megfeleő számokat, feltűnik a horizonton az EBITDA, oszt, szoroz és kap egy EPS értéket, amivel... egész pontosan semmit sem ér, mert nem számolta bele azt a tényezőt, hogy Coca Colát egyedül a Coca Cola tud gyártani, és még más ezer dolgot. Mégis, ha netán a Coca Cola kötvényekkel óhajt finanszírozni valamit, akkor azoknak a kötvényeknek lesz minősítése, és nagy valószínűséggel AAA lesz, mert nehéz elképzelni, hogy ne lehessen fedezni kólaeladásokból bármekkora törlesztést.
A hitelminősítő az országokkal viszont bajban van. Ha a magyar költségvetési számokat nézzük, hozzá a ténylegesen magyar termelést (kkv szektor, magyar nagyvállalatok) akkor azt látjuk, hogy itt valami gond van az értékeléssel, még az is lehet, hogy túl jó nekünk a mostani minősítés, és erőn felül erős a magyar forint árfolyama.
Két erő megy itt szembe. Az egyikről már írtam: milyen válság? Milyen összeomlás? A magyar gazdaság, köszöni szépen, jól van, működik, mindigis így működött. A magyar gazdasági életben tapasztalt, sokat látott vállalkozók, jogászok, közgazdászok vállat vonva veszik tudomásul a válságjeleket. Attól hogy a parlamentben az ügyeletes ámokfutó épp mit csinál, itt még holnap is ki kell nyitni a boltot. Aki akar kivándorol, aki akar marad, az üzlet megy tovább. Aki ebben járatos, az simán két szinttel feljebb értékeli a magyar gazdaságot annál, ahova azt jelenleg a hitelminősítők teszik. Ha majd egyszer ők többségben lesznek, feljebb is kerül majd két szinttel.
Az ezzel szembenő erő pedig az, hogy értékeljük már le a gazdaságot, oda, ahova való. A háromszáz forint alatti euró-árfolyam tündérmese, valójában inkább négyszáz körül kellene lennie. Szépen valahogy szabaduljunk meg a devizahitelektől, akár egy részleges államcsőd árán is, a forint gyengítésével vegyük vissza a minimálbér-emelések hatását, és úgy általában, vegyük ki a költségvetésből a cifra nyomorúság finanszírozását.
Erre az utóbbi folyamatra utaló jeleket vélek én felfedezni a kormányzati kommunikációban. A nagy kérdés az, hogy mi az ok és mi az okozat. A Matolcsyhoz hasonló, voluntarista nézeteket valló alternatív közgazdászoktól régóta lehet hallani a túl erős forintról, a túlértékelt magyar gazdaságról szóló mondatokat. Én legalábbis tíz éve, az egyetemen hallottam először, gondolom nem akkor hangzottak el először ilyen mondatok. Mivel a magyar közgazdaságtan ezoterikus vonulata hosszas nélkülözés után végre pénzügyminisztert ad az országnak felmerül a kérdés: nem lehet, hogy a forintgyengítő megszólalások, a részleges credit default-ot emlegető Lázár János mögött szándék van? Úgy értem, gazdaságpolitika?
Nagy kérdés ez, mert eldönti, hogy Orbán Viktorra, mint a szükségszerű történelmi lépéseket megtevő sodródó politikusra tekintsünk, vagy olyanra aki maga felismerte (helyesen vagy helytelenül) a történelmi szükségszerűséget, és lépett a megoldás érdekében. Megjegyzem, ha Varga Mihály lenne a pénzügyminiszter, a kérdés fel sem merülne bennem. Viszont legalább tudom, hogy miért nem Varga Mihály a pénzügyminiszter.
A két szembemenő erő, az értékelésekkel szemben közömbösen viselkedő és az értékelésekkel az országot összhangba hozni igyekvő magatartás közül az előbbinek megvan az az előnye, hogy lényegét tekintve realista fejlődése organikus. A két erő szintézise (pedig esküszöm, hogy nem a Marx Károly egyetemen végeztem és Hegelt is csak kivonatosan olvastam) viszont akár hasznos is lehet. Akár szándékosan, akár sodródva értékeli le az országot a kormány, utat nyithat az őszintébb gazdaságpolitika és az akadálymentesebb gazdasági fejlődés felé. Mielőtt ennek örülnénk, azonban nem árt két dolgot figyelembe venni. Az egyik az, hogy valahol a 350 HUF/EUR árfolyam környékén azért elképzelhető, hogy ez meg az kigyullad Budapest utcáin. A másik pedig az, hogy a növekedésnek nem ártana, ha lenne fundamentuma, amelyet oktatási, igazságszolgáltatási, társadalombiztosítási reformok útján kellene megteremteni. Ezekre az Orbán-kormánynak semmiféle értékelhető terve nincsen, kormányzásuk ilyen téren csak taktikai távolságot lát be.
Az ország szuverenitása és helye a nemzetközi rendszerben fogas, és régóta eldöntetlen kérdés. Földrajzilag is nehéz megválaszolni. Luxemburgnak például, ahova négy országból lehet kényelmesen belőni, nem kérdés, hogy az európai integráció (bla bla bla) mellett kell elköteleznie magát, mert a választás így néz ki: 1. Leopard II tankok, 2. Leclerc tankok 3, összeurópai béke. Luxemburgi miniszterelnökként én se gondolkoznék sokat.
Magyarország ehhez képest szervezkedhet mindenféle balkáni szövetségekbe, kokettálhat kelet felé. Na a kérdés nem olyan bonyolult. Szent István megválaszolta a fő kérdést (kelet-nyugat) és III. Béla óta nem volt olyan politikusunk, aki érdemben tudott volna hatni a keleti politikára.
A nyugati orientációban viszont az a kérdés, hogy mennyire vagyunk mi önállóak, mennyire alakíthatjuk a saját sorsunkat. Magyar diplomáciai közhely az együttműködő, az együttműködést egyetlen reális lehetőségként kezelő külpolitika. Az ezzel ellentétes elveket valló magyar külpolitikusok kormányai rendszerint háborúztak is valamelyik nyugati hatalommal. A konfrontatív diplomácia valóban csak kellő erejű hadiflotta megléte esetén javasolt, de itt is vissza kell utalni az Orbán-kormány jobboldali értelmiségi hátterére. Ahogy ezekben a körökben van alternatív közgazdászból jó sok, ugyanúgy van alternatív külpolitikus is. Legtöbbször Trianonról adnak elő alternatív elképzeléseket, illetve konkrét személyekről akik XY városban XY évben megtartott tárgyalásokon, ha egy kicsit is határozottabban léptek volna fel, akkor Magyarországnak sokkal jobb lett volna.
Martonyi János személyében olyan külügyminiszterünk van, aki nem ezekhez tartozik, ő a nemzetközi diplomácia szabályaival tisztában levő, a világ bármelyik diplomáciai tárgyalásán vállalható és bevethető européer. A kormány körül azonban villanásokra feltűnnek a konfrontatív-romantikus külpolitikai iskola képviselői és alighanem szimpatikus Orbán Viktornak az, amit tanácsolnak. Orbán ugyanis szereti aktívan alakítani a politikát, és nemcsak reagálni a történésekre. Más kérdés, hogy ezt azért nagyon óvatosan kellene elődani, amikor a velünk szövetséges összes nagyhatalom már írásban figyelmeztet minket arra, hogy mit tűrnek el és mit nem.
Úgy vélem, hogy Orbán Viktor ezt a helyzetet élvezi. A romantikus külpolitikusok ugyanis egyvalamihez nem értenek és ezzel kapcsolatban jó tanácsot sem tudnak adni. Ez a valami a diplomáciai figyelmeztetések finom rendszere, amely elkezdődik a nagykövet feleségének látványos túlöltözésétől a koktélpartin és a hadüzenettel végződik. A "strongly" kifejezés használata a világ tíz legbefolyásosabb politkusának egyikétől (mert Barroso az) már nem enyhe figyelmeztetés. A diplomáciában ugyanakkor nincsenek direkt következmények, így Orbán Viktor igazán hazai pályán érezheti magát: keménykedik és (látszólag) nem történik semmi. Belpolitikában könyveket lehetni írni arról, hogy mi az, amit az új magyar demokráciában először Orbán Viktor mert megtenni és nemhogy belebukott volna, hanem a hatalmát terjesztette ki vele. Úgy tűnik nekem hogy most ez folyik a külpolitika terén, csak nem szólt neki senki, hogy Angela Merkel vagy Barroso nem keverendő össze Mesterházy Attilával.
Összegezve, az unortodox szabadságharcban mintha felsejlene valami haditerv-féleség. Hogy ez tudatos, vagy tudatalatti, nem tudom. Lehet, hogy a Fidesz fedélzetén maradt alternatív értelmiség végre szóhoz jut és nincs ebben semmiféle rendszer, egyszerűen ezeknek így rezegnek a csakráik. Akárhogy is van, rendszerrel vagy rendszer nélkül, de ez már talán sok lesz a bolond beszédből.
