Eddigi életem egyik meghatározó élménye egy felső-középkategóriás amerikai egyetemen ért, ahol üzleti tanulmányokat tanulmányoztam. Ennek a kurzusnak az egyik reklámarca volt a számvitelt okító professzor, aki márkás egyetemeken tanított korábban.

A márkás professzor számvitel előadása közben, épp a cost based approach vagy SAX compliance kellős közepén megcsörrent a prof telefonja. Elővette, beleszólt két szót, letette, elnézést kért és folytatta az előadást.

A számvitel előadás után spontán megalakult a háromfős hallgatói bizottság, elmentek a dékánhoz, hogy ők nem azért hagyták ott az állásukat, vettek fel egy csomó hitelt, és fizettek be egy elég jó nevű MBA-kurzusra, hogy ott a professzor telefonálgasson.

A dékán néhány óra múlva emailt küldött, hogy elnézést kérnek mindenkitől, és levélben figyelmeztették a professzorokat a tantermi viselkedés tanárokra is kötelező szabályainak betartására. Egyben buzdított mindenkit, hogy ha problémája van, továbbra is kérjen időpontot a dékáni titkárságon, a lehető legrövidebb időn belül, soron kívül fogadja a dékán. Ja, ez egy jezsuita egyetem, ahol dress code van érvényben, mielőtt valaki Cohn-Bendit jelmezbe bújt hippiket vizionálna.

Na, ezt tudja a tandíj. Én magyarként, és meggyőződéses pacuhaként (tájszó: rendezetlen ruházatú, lábát az asztalra felrakó egyén) értetlenül álltam az események előtt, de azóta sokszor eszembe jutott ez a nap. Azóta gondolom úgy, hogy tandíjnak mindenképp lenni kell.

Most örülhetnék, mert a Fidesz bevezette, csakhogy ez olyan, mint a trolibusz, amely egy közlekedésmérnöki aforizma szerint egyesíti magában a villamos és a busz hátrányait.

Nyilván, ha Szijjártó Péter olvasná a blogomat, most jól megmondaná, hogy az oktatás továbbra is ingyenes, csak nem mindenkinek.

Kimarad az, hogy a diák motivált legyen. Kimarad az, hogy adókedvezményt adjanak a gyerekük vagy alkalmazottjuk oktatásába fektetőknek. Kimarad a helyi főiskolára besétáló vállalatigazgató, aki megkérdezi, nem lehetne-e esetleg itt az ő embereit továbbképezni. Kimarad az a felsőoktatási vezető, aki megpróbál maga elmenni a környékbeli cégekhez.

Kimaradnak az öntudatos diákok, akik nemcsak a pártpolitikusok utánpótlását képzik ki a HÖK-ben, hanem megtanulják mi az az érdekérvényesítés. Kimaradnak a különböző újságok, szakblogok értékelései, hogy hol mit kap a diák a pénzéért.

Kimaradnak az állami ösztöndíjak, amelyekért hajtani kell, és amelyek ingyenest tanulást jelentenek. Kimaradnak a magánbanki diákhitel vagy dolgozó embereknek továbbképzési hitel konstrukciók.

Kimaradt minden a tandíjból, ami jó. A kormány üzenete ezzel a húzással az, hogy marad minden a régiben, csak mostmár kevesebb ingyenélő hülyének fizetjük ki.

De, amint már ezt kifejtettem, nem olyan nagy baj ez. Dinoszauruszt irtani aszterodiákkal lehet, minden ami ennél kisebb kárt okoz, játék csupán.