Nyilatkozik a Bundeswehr magyar elemzője és erős vezért tartana kívánatosnak Magyarország élére. Valóban nem lenne rossz, feltéve hogy én lennék az. Miután ennek nincs túl nagy esélye, ugorgyunk.

Nem újdonság, hogy az ország fele Orbán Viktortól várja a megváltást. Nem újdonság, hogy az ország másik fele szerint ez rossz ötlet. Újdonság viszont, hogy a "fele" alattújabban harmincpár százalékot kell értenünk. Amikor a konzervatív centerpártokra már csak harminc százalék szavaz, az maga a weimarizálódás. Vagy nem. Az erős vezető pedig emlékeim szerint végül rossz megoldásnak bizonyult a weimarizálódásra.

Azt viszont jól látja (kívülről) az elemző úr, hogy pótcselekszik az elit. Logikus hogy miért. Utóvédharcokat vív. Az országot minden környékbeli országnál, sőt, minden nyugatias demokráciánál jobban ellenőrzi a politikai elit. Több módon:

Egyrészt ott van a hűbéri rendszer, amely - ki tudja hogyan és mikor - az államigazgatásba mentődött át. Olvassuk el az MSZP kongresszus esélylatolgatását. A jó Lampert Mónika grófnő és az ő bandériuma, majd a keleti végek ura János, és az ő legényei. Az ő váraik a minisztériumok, a megyék. A Fidesz ugyanez, a hűen szolgáló vizézek megkapják hitbizományba bizonyos kerületek, megyei intézmények és más, szépen jövedelmező birtokok ellenőrzését. Az okos vitézek meg is választatják magukat helyben valamivé, az elmozdításukat nehezítendő.

Politikai elitünk hatalomgyakorlásának pillére tehát a bürokrácia, az államgépezet. Mennyire hiteles egy politikus, aki azt mondja, hogy majd jól alávág ezeknek? Semennyire.

Az adócsökkentésről: a fenti rendszert az elit a magas adókból finanszírozza. Azt hiszem fölösleges tovább menni.

Felmerül a kérdés, hogy a sok szociális kiadás mivégett van. Ehhez át kell gondolni, hogy kik a jelenlegi establishment potenciális ellenfelei. Elsősorban azok, akiket adóztatnak. Kevesen vannak, pedig ők adják az adóalapot, vagy ha úgy tetszik, a nemzeti összterméket. Csak kis részüknek alakul ki valós, emberek tömegének sorsát befolyásoló hatalma, ezekkel eddig a politikai elit kiegyezett. Egy kis autópálya, egy kis ingatlanfejlesztés, egy kis kavicsbánya és máris közösek az érdekek. A zöm azonban csak küzd és fizeti az adókat illetve próbálja azokat elkerülni.

Még egy csoport van: a bérből és fizetésből, továbbá segélyből élők. Őket nem a dolgozás vagy nem dolgozás alakítja csoporttá, hanem az, hogy a pénz felülről érkezik hozzájuk. Ebben a szerelmi háromszögben tehát az a helyzet, hogy a politikai elit úgy tart ellen a gazdaságinak, hogy az adóbevételt a harmadik rend lekenyerezésére fordítja. Egyrészt fenntart millióegy állami állást. Ha kevesebb adó van, kedves harmadik rend, akkor ti mentek az utcára. Nem lesz segély, pótlék, hároméves GYES. Másrészt a politikai elit nem adóztatja a minimálbért, ezzel csalásra késztetve a gazdasági elitet. Ha viszont akár Bokros, akár más előáll azzal a gazdaságilag egyébként ésszerű ötlettel, hogy adóztatni kellene azt is, akkor megint sikerül a harmadik rendet saját kenyéradói ellen fordítani. Ugyanez a kétkulcsos SZJA: amint egykulcsossá válna, az állami bért kereső közalkalmazottak jó része azzal a dühvel menne neki annak a rétegnek, aki akár az állam, akár magánvállalkozás szolgálatában kicsit is jobban jár.

A gazdasági válság ebbe a mechanizmusba rondít bele. A vállalkozók ugyanis nem bírják tovább fizetni a terheket. Minden nekik adott könnyítés viszont veszteséget jelent a könnyelmű szociális ígéretekkel szavazásra mozdíthatók köréből. Minden normális összegű TB járadék mellett bejelentett, lepapírozott, tiszta munkavállaló a magánszektorban veszteség a politikai elitnek, mert érdekszövetségben van a főnökével. Itt lenne a vége a Kádár korszaknak: a melós örülne, ha a főnök új Mercit vett, a cégnek jól megy és őt sem fogják kirúgni. És nem érdekli mi történik a Parlamentben. Ami a főnöknek új Merci, az neki új Astra.

Zajlik egy másik folyamat is: a kicsit szerencsésebb, vagy előrelátóbb üzletemberek most meg tudják magukat még jobban szedni. Egyrészt az eddigi nagyon nagyok, már (helyi) szuperhatalommá növik ki magukat, akiket már egy kombinált pedofil-besúgó-homokos-adócsaló botránnyal sem lehet elmozdítani. Másrészt a gazdaság egyes szereplői felvásárolják saját megrendelőiket illetve beszállítóikat. Az ilyen vertikális gazdasági konglomerátumoknak meg nagyon nagy hatalma szokott lenni. Ha nem is annyira, mint Japánban, de az ilyen vállalatok érdekszövetségei országok sorsát képesek eldönteni.  És ezek a vállalatok most vannak születőben, a privatizációs felhalozás újraelosztását felgyorsítja a válság.

A politikai elitre ezért két irányból gyakorol nyomást a gazdasági. Egyrészt a fizetésképtelensége okán, másrészt pedig épp ellenkezőleg a fizetőképesek megerősödése miatt. Ha a válság elég sokáig megmarad, előbb-utóbb valakinek majd be kell adni a derekát a politika oldaláról. Mivel ez rövid távon a harmadik rend szavazóinak elvesztését jelenti, előre látható, hogy a politikai elit még jobban fogja feketíteni az illetőt, mint anno Bokrost.

Összefoglalva: én erős vezető helyett inkább egy öngyilkos szamuráj eljövetelét látom szükségesnek, aki átvágja a gátakat. A többit a magyarok megoldják, és talán eljön az ideje a szakszerű politikai elitnek, amely utóvédharcok helyett végre országstratégiával foglalkozna. A saját hatalmával elfoglalt elit ugyanis már megmutatta a hátrányait nyolcszáz éve Muhinál, ötszáz éve Mohácsnál és kilencven éve Trianonnál. Nagyon remélem hogy a költőnek most nem lesz igaza és nekünk nem kell Mohács. Vagy pedig még pár százalék forintzuhanás árán legyen egy afféle kicsi, fájdalommentes Mohácsunk.