Így ősszel, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy depressziós legyen, vagy örüljön az almának és a sütőtöknek, különösen rosszul jön az ember hangulatának, hogy bezárták a diliházat. Ha gyakran mászkál valaki Budapest belvárosában, immunis lesz a koldusokra. Ha szakmai ártalom nála az írott szövegek pontos megfigyelése és memorizálása, akkor érdekes megfigyeléseket tehet, hogy ugyanaz a betegség (és két éhező gyerek) még a múlt héten a Délinél kuporgó asszonyt sújtotta, ezen a héten viszont már a Ferenciek terén a lépcső tövében gubbasztó mamát. Illetve láthatja a földön térdelve, homlokot a földhöz érintve könyörgő öregasszonyokat fiatal román cigánylányokként vihogni a Kúria utcában.
Nincs is ezzel semmi baj, nekik is élni kell valamiből, mindössze annyit tennék, hogy az őket importáló és futtató maffiózókat lógatnám fel valami forgalmasabb közterületen.
Nem akarok Budapest koldustársadalmáról (bizonyos esetekben a koldusfauna pontosabb kifejezés lenne, de ugyanez elmondható a helyi képviselőktől kezdve az ügyvédeken át a taxisokig mindenkiről) hosszasan értekezni, de az OPNI-szökevényről muszáj.
Ő nem koldusnak indult, hanem ápolt volt a Lipóton, valami gyógyíthatatlan agyi lökettel. Nem közveszélyes, csak elment nála a kép. További kezelést nem igényel. Itt, az utcában már vagy két hónapja mászkál egy nő. Esténként szokott megállítani, mindig ugyanazt a két telefonszámot próbálja felhívni. Egyszer odaadtam neki a telefont, egyszer bekísértem a rendőrségre. Zavaros tekintetéből és a piaszag hiányából arra következtettem, hogy a kicsengő, de soha fel nem vett telefonszámok ("anyukám ismerősei") talán az utolsó fix pontjai. Talán az intézet volt száma, talán valóban valami rokon.
Nem tudom hova jár haza, vagy mit csinál. Tegnap, néhány nap szünet után újra láttam. A tekintete tiszta volt, és Fedél Nélkült árult. Azt hittem, adni neki ötven forintot egyszerűbb lesz, mint lerázni a telefonos epizódjai során. Mindenesetre gyorsabban ment.
