A halálbérlet normális lakás volt, élt benne egy kis család, dolgozó apa, dolgozó anya, gyerekek. Halál se volt benne egy deka se. Nagyonis élt, látszott az a bizonyos polgári jólét, a kerámialapos tűzhely, minden szobában laptop, minden volt. A ház előtt egy passat és egy golf, a lakás ezer kilométerre nyugatra volt saját magától.
Csak a halál, az nem volt sehol. Az sose jött el a kapuig se, ez volt a megállapodás. Mármint nem a halállal, ő tán nem is tudta mit seftelnek itt az ő nevében.
A szemközti épület ugyanis kórház volt, ahol üldögélt egy jóságos professzor, a halálos betegség specialistája. A halálos betegség országszerte szedte áldozatait, országszerte azonban csak itt tudtak vele valamit kezdeni. Mivel a gyógyítás drága volt, csak állami segítséggel ment, azonban a jóságos professzor csak azokat kezelhette, akik a körzetében laktak.
Így a családfő egy szép napon hazafelé jövet egy könyörgő asszonynak megengedte, hogy beírja az ő kórházzal szemközti címét egy lapra. A következő, akit az asszony ajánlott, már hozott ötvenezret. Egy hónap múlva a családfő felmondott és csak álldogált a kórház bejáratánál és hamarosan tucatszám tele lett a lakása halálraítélttel. A bevételből új lakások lettek, az új lakásokban egy élő bérlő és számtalan halott, aki még élt.
A halál csak tudhatott valamit a boltról, mert a népszámláláskor épp kihalt volt az összes. De alighogy elment a számlálóbiztos, csörrent a telefon. Utolsó stádium, egy hónapra kéne. A családfő felsóhajtott és elindult a papírokkal, beszedni a halálbérletet. Közben fütyörészett, de ennek semmi jelentősége.